LUKÁCSI HUBA EMLÉKÉRE

 

 

 

 

 

 

 

FOTÓ: MTI/ KOVÁCS ATTILA

Lukácsi Huba magyar-angol szakos tanár (b) átveszi a Bonis Bona-életműdíjat Balog Zoltántól, az emberi erőforrások miniszterétől Budapesten, a Duna Palotában 2014. március 25-én.

A január 15-én elhunyt, Magyar Örökség Díjjal kitüntetett Lukácsi Huba ilyen ember volt. A József Attila (később Szent Imre) Gimnázium tanáraként alapította meg 1986-ban a később Latinovits Zoltán nevét felvevő diákszínpadot. Az évtizedek során több tucat bemutatót tartottak, a szereplők a diákok, öregdiákok és tanárok közül kerültek ki; játszottak tragédiát és vígjátékot, Moliére-t, Shakespeare-t, Tamásit, Wildert; elsősorban klasszikusokat, magyart és külföldit egyaránt. Valamennyi darabjuk a színházi előadások élményét adta nézőnek és résztvevőnek egyaránt. Innen indult el a színpad vagy a média világa felé a teljesség igénye nélkül Schneider Zoltán, Endrédy Gábor, Kovács András Péter, Takács Bence, Süveges Gergő és Sudár Annamária. Vendégszerepléseikkel eljutottak vidékre, de Erdélybe és Rómába is.

Tanárként vagy szülőként az elmúlt 18 évben folyamatosan közöm volt a gimnáziumhoz, így azóta szinte minden bemutatójukat láttam; bármely évfolyamból, tehetséges vagy kevésbé tehetséges gyerekekből hozta ki mindig a maximumot, évről-évre megújulva, a minőségből soha nem engedve. Személyesen is megrendít, hogy utolsó befejezett rendezése Apor Vilmosról szóló színdarabom volt, amellyel egy előadás erejéig a Nemzeti Színházba is eljuthattunk; sajnos ő már, egészsége megromlása miatt, azon nem lehetett jelen. A Rómeó és Júlia olvasópróbáit még elkezdte, de utána már Bátor Anna és Endrédy Gábor vezette tovább a diákszínpadot.

Manapság, amikor pár tucatnyi érdeklődő számára játszó alternatív színjátszó körök azon lamentálnak, ki és mennyire támogassa őket, Lukácsi Huba harminc évig működtetett egy profi előadásokat tartó teljesen amatőr társulatot. A hatalmat az igaz ember nem anyagiakban vagy pozíciókban méri, hanem a kifejtett hatásban. Ebben pedig a tanár úr a legnagyobbakkal van egy sorban. Isten nyugosztalja!

                                                                            Ungvári Zsolt

 

-------------------------------------

 

Pósa Zoltán, költő, irodalomtörténész

Lukácsi Huba által alapított és működtetett Latinovts Zoltán Diákszínpad

20 esztendős jubileumára írt írása

2006 novemberében a Budai Ciszterci Szent Imre Gimnáziumban négyszáz-ötszáz  felnőtt és gyerek ünnepelte a Latinovits Zoltán Diákszínpad fennállásának húszesztendős évfordulóját. Az irodalmi, színházi, filmes performansz középpontjában egy tanárember állt: Lukácsi Huba magyar-angol szakos pedagógus. A diákszínpad alapítója. A kívülálló számára lenyűgöző és megható volt az a minden korlátot elsöprő tisztelet és szeretet, amellyel a tanár urat és feleségét, Lukácsi Hubánét, „Incit” egykori és jelenlegi diákjai körül vették. Páratlanul színvonalas műsorban, élő jelenetekkel, vetített képekkel idézték meg az addigi huszonegy, (azóta huszonötre szaporodott) színházi bemutatót a program szervezői: (…)   Sudár Annamária, Schneider Zoltán, Balázs Mátyás, Lázár Csaba, Majzik Péter  és mások. A kiváló, Franciaországban  élő szemsebész, Papp Melitta azoknak a nevében nyilatkozott a színpadról, akik látszólag már eltávolodtak az irodalomtól és a színháztól is. Mondandójuk lényege úgy foglalható össze: Lukácsi tanár úr, a diákszínház és az iskola egész életre szóló erkölcsi muníciót adott. Megtanulták tőle-tőlük, hogy a feltétel nélküli keresztény hit és a művészet mindennél komolyabb segítséget ad a gondolkodó embernek a világ, a világegyetem lényegének fölismerésében.         Az emlékező színházi performansz nézői számára is nyilvánvaló, hogy a Latinovits Zoltán Diákszínpad két évtizede elválaszthatatlan Lukácsi Huba személyiségétől. Ő azokhoz a pedagógusokhoz tartozik, akiknél a klasszikus, veretes „tanár úr” megszólítás tiszta, töretlen fénye abszolút valódi

            Lukácsi Huba a klasszikus sokoldalúság, a reneszánsz több műfajúság megtestesüléseként, mint kiváló népdalénekes is közismert, néha még a tévében is fölcsendült az a bizonyos jellegzetes, erőteljes, ám kifinomult Lukácsi-tenor. Nyílt titoknak számított, hogy Antal Lukács néven fordított  egy Szent Ferencről szóló művet. Időközben napvilágot látott számos fordítása, többek között Chesterton vallásos esszéinek, T. S. Eliot tanulmánygyűjteményének, Samuel Becket Godot-ra várva című drámájának a Térszínház számára készített újrafordítása fűződik a nevéhez. (…)

            Lukácsi Huba ráébredt: az iskolai színjátszás megújulásának útja a visszatérés  a klasszikus értékekhez. A József Attila Gimnázium igazgatója és a tanári kar  is arra törekedett, hogy hó alatt őrzött mag gyanánt, amennyire lehetséges, éltessék a ciszterci hagyományokat is. Lukácsi Huba megtalálta önmagát, lubickolt a szocializmusban megőrzött, firenzei reneszánsz szellemiséget megvalósító gimnázium zárt térre szabott  szabadságában. Először csak alkalmanként rendezett darabokat középiskolás diákok részvételével.

            Arra már senki nem emlékszik pontosan, hogy az 1986-ban már elkezdett, 1987-ben pedig kirobbanó színpadi sikert aratott Liliomfi, Szigligeti Ede darabjának sikere indította útjára az iskolai színpad diadalútját, vagy már a darab megrendezésekor, tudatosan készült arra a Lukácsi-csapat, hogy állandó társulattá kovácsolódnak. Talán együtt érvényes mindkét magyarázat. Tény, hogy Lukácsi Hubát kifejezetten nyomasztotta a tudat, hogy Magyarországon megszakadt egy élő hagyomány.  A Liliomfi frenetikus sodra, a diákok lelkesedése és Lukácsi Huba karizmatikus személyisége szülte a még merészebb ötletet: Shakespeare Rómeó és Júliájának színpadra állítását. Lukácsi Huba kiválóan ért ahhoz, hogy a diákok alkatának megfelelő szerepeket találjon. Tisztában van azzal, hogy a fogékony, kultúra-érzékeny diákot a siker maximálisan terhelhetővé teszi a szó szellemi értelmében. Főszereplői közül sokan váltak profivá, mint Schneider Zoltán, vagy az alternatív színjátszás és előadóművészet olyan kiemelkedő alakjává, mint Sudár Annamária. A tartós létezéshez  állandósulnia kellett a társulatnak. A Rómeó és Júlia diadalévében az első alkalmi diáktársulat tagjai leérettségiztek. Olyannyira sajnálták, hogy el kell menniük az iskolából és ott kell hagyniuk a csodálatos, a remek iskolai színpadot, hogy Lukácsi Hubának nem volt szíve elengedni  őket. Tulajdonképpen a nemes, a tanári humanizmus, a diákok iránt érzett családias szeretet szülte az ötlet: alapítsanak a két világháború között működő nagy magyar iskolavárosok, egyetemi campusok, a korabeli lengyel, angol diákszínházak mintájára állandó társulatot, amelynek törzstagjai már végzett öregdiákok. A frissítést pedig az iskola mindenkori, aktív tanulói szolgáltatják. Az először csak ábrándos óhajnak, romantikus álomnak tűnő terv megvalósult. Nyilvánvalóan működik a fluktuáció, a leválás, az elszakadás is, ami olykor egy-egy darab teljes újra próbálására, újrarendezésére készteti Lukácsi Hubát és a csapatot, de szinte a távozókkal egy ütemben bukkannak föl új és új tehetségek. És a társulat magnetikus, varázslatos központja mind a mai napig jelen van. A hazajáró lelkek és a jelenlegi diákok éltetik a színpadot, amely 1992-ben, 5 esztendővel azelőtt, hogy a gimnáziumot visszakapta a ciszterci rend, a művész édesanyjának és élő testvéreinek engedélyével fölvette a Latinovits Zoltán Diákszínpad nevet.

            Lukácsi Hubával nem egyszer beszélgettünk arról, hogy vajon mi is a csoda titka? Egy nagyszerű tanár vezetéséve néhány zseniális profi és számos amatőr részvételével, kisdiákokkal folyamatosan frissített társulat hogyan képes eljátszani a magyar és a világirodalom legszebb darabjait hagyományos, klasszikus színpadi felfogásban, igazi, hagyományos, korhű színházi  jelmezekbe öltözve. Nyilvánvaló, hogy a karizmatikus rendező-tanár, Lukácsi Huba  hatására a diákokat is megszállja a klasszikusokból áradó varázslat. A mű megfoghatatlan aurájának  bűvkörébe kerülnek. A tanár úr vallja, hogy színpad sikere a negativizmusra, a minimalizmusra, a szellemi tunyaságra nevelő korszellem, a trendi ostobaság legyőzhetőségének élő bizonyítéka.  Meg kellett értetni a diákokkal, hogy Szigligeti Ede Liliomfija nem csak egy remek vígjáték, hanem megidézi a magyar reformkori színjátszás ébredésének hőskori auráját is.

(…)

E nagyszerű iskola és eme nagyszerű emberek együtt bizonyítják, hogy igenis létezik a mai kocsmán túllépő, szellemi Magyarország. És hogy igenis a mai, anyagias világban is érdemes e világon élni és a szellemi önmegvalósításért küzdeni. Csak így érdemes.

(2006)