Talán nem tévedek, ha úgy gondolom, hogy az itt ülő diákok mind tanulták már történelemből a középkort, melynek sokszor hallani olyan jelzőit, mint kegyetlen, sötét, félelmetes stb.

Tény és való, ha a törvény ellen vétkezők büntetésit vizsgáljuk, találunk köztük olyanokat melyekre igazak az előző kifejezések. Gondoljunk csak például a testcsonkítás különböző válfajaira: szem kivájása, nyelv kivágása, kéz, egyes ujjak, fül levágása vagy az orrlevágás. Ezen brutális megtorlások mellett - amelyek egyébként a középkor vége felé szép lassan eltűntek az eszköztárból – léteztek más testi fenyítések is, mint például a botozás, vesszőzés, korbácsolás, melyek sokáig fennmaradtak, hogy aztán végül az 1871-es LII. törvény végleg eltörölje őket. Gondoljatok csak bele,  a XIX. század végére az úgymond kulturált Európa jogi eszköztárából eltűntek a testi megtorlások.

Valóban eltűntek?

Ugorjunk egy kicsit előre a történelemben. 1920. június 4. A helyszín Nyugat-Európa, Franciaország, a versaillesi palotakert kicsi vadászkastélya, a Trianon palota. Bírósági tárgyalás zajlik. Érdekes a szereposztás: a vádlók és a bíró személye közös – az első világháború győztes antant hatalmai; a vádlottak padján pedig az Osztrák-Magyar Monarchia romjain vergődő, letepert Magyarország. Az erőviszonyok nagyon egyenlőtlenek. De végül is ez nem rendkívüli a bírósági tárgyalóteremben egy ilyen szituációban. A kérdés csak az, milyen ítélet születik?

Kilencvennégy esztendővel ezelőtt a magát a korrektség, az erkölcsi értékek védelmezőjének tartó törvényszék visszatért a középkori büntetési tételekhez és az egyik legbrutálisabbat választotta: csonkítást hajtott végre. Nem is akármilyet! Nem egy érzékszervet, nem egy végtagot nyesett le, hanem teljes testcsonkítást hajtott végre. Csak a törzset hagyta meg. Az összes végtagot lemetszette. Végletesen csonkított.

Mert mi másnak nevezhetnénk azt a verdiktet, melynek során Magyarországtól elvették területének kétharmadát, a Szent Korona országainak 20 milliós lakosságszáma a csonka országban pedig 7,5 millióra csökkent. A határokon kívülre rekesztve több mint 3 millió magyar nemzetiségű honfitársunkat. 

Talán hallottatok Nick Vujicicről, arról a szerb származású fiatalemberről, aki végtagok nélkül született. Ő képes volt a lehetetlennek tűnő bravúrra: kezek és lábak nélkül is teljes életet tud élni. De van egy hatalmas különbség közte és Magyarország között: ő így jött a világra, így cseperedett felnőtté. A mi hazánk azonban ezer éven keresztül forrott egybe, lüktetett szerves egységben a később levágott részeivel. És így, csonkán megmaradni, kutya kemény vállalkozás volt. Ha kínkeservesen, pokoli áldozatok árán is, de ez az ország bebizonyította, hogy életre, fennmaradásra rendeltetett. 

A harangok jogosan zúgtak majd egy évszázada ezen a napon. A fájdalom, a veszteség óriási volt. Számtalan következményét a mai napig érezzük. De az emlékezés mellett előre is kell tekintenünk. Hogyan? Úgy, hogy lehetőség szerint rehabilitációs, korrekciós műtétekkel javítunk a helyzeten. Az elszakadt részek magyarjainak méltóságot adunk magyar állampolgársággal, szavazati joggal. Mi anyaországbeli honfitársak pedig nemcsak nyugat felé kacsingatunk, amikor utazást, kirándulást, városnézést tervezünk, hanem felkeressük erdélyi, felvidéki, kárpátaljai vagy délvidéki testrészeink szebbnél szebb tájait, történelmi nevezetességeit, ezzel is életben tartva az összetartozás-tudatot a trianoni határon túliakkal. Ha ezt megtesszük, sikerrel rehabilitáljuk a csonkítás sebeit. És ráadásul nem a középkor irányába, hanem a jövőbe tekintünk.

14 éves, negyedikes gimnazista voltam akkoriban. 10 órakor növénytanóra kezdődött, és Kovács Demjén tanár úr magas, szikár alakja pontosan jelent meg az ajtóban, mint mindig. Felment a katedrára, beírta az osztálykönyvet, de nem kezdte el a feleltetést, mint szokta, hanem lehajtott fővel meredt maga elé egy hosszú percig. És akkor megkondultak a harangok. Kovács Demjén tanár úr odament a térképtartóhoz, kivette a térképet, amelynek felső sarkában akkor még ez a név állt: a Magyar Szent Korona országainak politikai térképe; és felakasztotta a térképállványra. S mindezt egyetlen szó nélkül. Aztán megállt előtte, kissé oldalt, hogy ne takarja el előlünk, és nézte olyan arccal, olyan leírhatatlan lágy kifejezéssel, amilyet mi még sohasem láttunk száraz és örökké szigorú arcán. Mi halálos csendben néztük a térképet és az előtte álló szürkülő hajú cisztercita papot, amint feje egyre lejjebb esett a mellére. S a kívülről behallatszó harangzúgás által még inkább kimélyített csendben ennyit mondott: consummatum est (beteljesedett).