Interjú Koszmovszky Edinával, avagy a piros ruhás lánnyal 1956-ról

Az október 23-i műsor készítése közben Berzsenyi tanárnő felvetette az ötletet, hogy csináljunk riportot a szabadságharc egyik ikonikus alakjával. Nagy szerencsénkre a tanárnő személyesen is ismerte Koszmovszky Edinát, akivel így könnyen felvehettük a kapcsolatot és elkészíthettük a riportot.

Elmesélné röviden az életének első felét?

Mivel a Horthy-rendszerben a családom arisztokratának számított, ezért a kommunista diktatúrában  nem vettek fel sehova, és negyedik elemi után már dolgozni kezdtem Csepelen, két műszakban: 6-től 2-ig és 2-10-ig. 18 év alatt nem engedték az éjszakai műszakot. Fél 5-kor kellett indulnom, hogy kiérjek Csepelre. Olyan sok mindent el tudtunk fogadni – mert nem lehetett másképpen –, hogy azt ma már fel sem tudjátok fogni.

Orvos szerettem volna lenni egész életemben, végül sosem lettem, bár a forradalom időszakában elég sokat segítettem az Ortopéd Klinikán.

Később esti tanfolyamon műszaki rajzi tanfolyamot végeztem, ezzel később el tudtam helyezkedni egy csiszolókoronggyárba. Szeptember elején a kőbányai porcelángyárba helyeztek át.

Mi történt október 23-án?

23-án tudtuk, hogy van a Bem téri felvonulás Lengyelországgal való szolidaritás vállalása miatt, a rádióban egész nap ezt hallgattuk. Fiatalok, gyerekek, munkások tüntetése. Munka után villamoson jöttem be, az Astoriánál szálltam le, mert franciaórára mentem. Persze aznap este elmaradt az óra. Óriási tömeg hömpölygött, a Műszaki Egyetem hallgatói osztogatták az előző éjszaka megfogalmazott 14 pontot. Nekem is a kezembe nyomtak egyet, ott átfutottam, és teljesen egyetértettem, semmi gyűlölködés nem volt benne, reális követelések voltak. A pontokkal a kezemben mentem a Nemzeti Múzeum felé, a talapzatokon szavaltak és énekeltek a fiatalok. 18 évesen átélni ezt egy teljesen egyedülálló és izgalmas élmény volt.

Az volt a gondolat, ha felszabadítjuk a Rádiót, tudatni tudjuk a világgal a felszabadulást. Elkezdtünk menni, nem tudom, hogy hogyan, mert én nem tolakodtam, de a legelsők között értem a Rádióhoz. Megkérdezték, kinél van ott a 14 pont, mert be akarták olvasni, hogy a rádió leadhassa. Én jelentkeztem. Ott állt egy autó, felrepítettek a tetejére, kaptam mikrofont, és beolvastam a 14 pontot. A környező házak ablakaiba az emberek kirakták rádióikat, így tudtuk, hogy nem közvetítették. Nagy lett a felháborodás, delegációt akart a tömeg a Rádióba küldeni. Mivel nálam volt a 14 pont, engem is beválasztottak a tízes delegációba egyetlen lányként. A fiúk udvariasan engedtek elsőként a Rádió területére belépni… Egyébként sötét bordó kabát volt rajtam és a hajam sem piros volt, hanem gesztenyebarna, úgyhogy a piros ruhás vagy hajú lány nevet nem tudom, miért kaptam...

A portán felírták a neveinket, lakcímünket és a foglakozásunkat. Benke Valériával a tárgyalásunk nem volt sikeres, félt velünk egyedül tárgyalni, meg volt kötve a keze, folyton kiment, majd visszajött. 45 évvel később tudtam meg, hogy a belügyminiszterrel volt folyamatos összeköttetésben, aki nem engedte a pontok beolvasását. Mi sem voltunk felkészülve, izgatottak voltunk, csak a pontokat akartuk mindenáron beolvasni. Így tárgyalásról nem nagyon lehetett beszélni. Lehet, hogyha engedték volna, nem lett volna forradalom..

A Parlamentnél a nép mobiltelefon és televízió nélkül tudta, hogy a Rádióban egy tízes delegáció eltűnt. Ezért elindult a tömeg a Rádióhoz kiszabadítani minket. Emiatt egy ÁVH-s kikísért, és az erkélyről újra felolvastam a 14 pontot. Eközben a rádióban ment tovább az adás, a tömeget csőcseléknek nevezték. Erre vérszemet kaptak, és kitört a fegyveres forradalom. Minket kis vágószobákba vittek a padlásra. Két külön szobában voltunk öten-öten. A másik szobában volt egy ÁVH-s, emlékszem, Zöldinek hívták és dohányzott. Nála volt a papír a neveinkkel, és volt annyi becsület benne, hogy elégette ezt a papírt így megmentve kilencünk életét. Azóta sem tudtunk meg róluk semmit, csak egyikük keresett meg, vele tartottam is a kapcsolatot, a többiekről semmit nem tudunk.

Közben az utcán dúlt a harc. Egy mentőautó érkezett, amit a tömeg elengedett, mert azt hitték, a sebesültekért jöttek,ám géppisztolyos ÁVH-sok ugráltak ki belőle. Most már azt is tudjuk, hogy akarattal voltak a közelben fegyvertárak nyitva, így tudták provokálni a forradalmat, hogy aztán leverhessék. Nekünk bekötötték a szemünket, és levezettek minket az alagsorba. Bennem nem volt nyugtalanság vagy félelem, de a társam mesélte, hogy azt gondolta, ide csak lefelé vezető út van. De végül felértünk, és szabadon engedtek minket a Múzeum utcában, ahol besétálhatott volna a tömeg, mert csak egy sorompó volt ott. Visszasétáltam a Múzeum felé, a múzeum erkélyénél már egy felhúzott ÁVH-s lángolt, a Körúton felborult villamosok.

Október 30-án az oroszok azt mondták, kivonulnak. Olyan egyöntetűen volt mindenki felszabadult és boldog. Bolyongtam bent a városban. A rádiók kint voltak mindenütt az ablakokban, a lakók így tudatták az utcán lévőkkel a történéseket. Így hallottam meg, hogy vért kérnek. Elmentem az Ortopéd Klinikára, ami nem volt veszélytelen. Ott maradtam betegeket ápolni, etetni, operációknál voltam jelen, embereket kísértem halálba. Oroszokat is, de semmi bosszúvágy nem volt bennem, 18 éves katonák haltak meg, azt se tudták, hol vannak és miért. Mikor nagyon kimerült lettem, hazaküldtek. Sok önkéntes volt, mert a dolgozók nem tudtak bemenni. Amikor mentem haza, találkoztam Sztálin fejével.

Aztán több krumpli- és kenyérosztáson segítettem. Szép volt, ahogy mindenki adta tovább-tovább, senki nem tartotta meg magának. Tényleg hatalmas volt a szolidaritás.  Kosarakat raktak ki, és pénzt gyűjtöttek az árváknak, és senki nem vette el a kosárból a pénzt, a betört kirakatokból sem az árut. Amikor legközelebb jöttem vissza, repülő függöny szállt a város felé, november 4-et a Körtérnél éltem meg. Hajnali 4-kor 30 000 tank rohanta le Budapestet. Szörnyű volt.

Mikor kellett elhagynia az országot?

Ehhez hozzátartozik, hogy édesapán nyár közepe óta indiai nagykövet volt. Emiatt engem elvihetett a Margit-szigeti szállóba, ahol a többi diplomatának a családtagjai voltak. November 13-án reggel felkaptam a kabátom és elmentem sétálni a szigeten. Amikor visszaértem a szállóhoz, a bejáratnál az apám megállított, és elmondta, hogy név szerint keresett az ÁVH, mialatt sétáltam. Úgy tűnt, hogy valaki felismert a rádiónál, és beköpött a rendőrségnek. Emiatt azonnal menekülnöm kellett, minden pénz, poggyász nélkül, ha elfognak, minden bizonnyal kivégeznek. A kiút viszonylag gyorsan ment, az indiai nagykövet családja felvett, és diplomáciai autóval sikerült kiszöknöm az országból. Persze ez szigorúan tilos volt, de szerencsére nem kaptak el. Amikor átléptük a határt, megálltunk, én visszamentem, leborultam és sírtam a sorompónál: nem tudtam elképzelni, hogy itt kell hagynom szeretett hazám, az edigi életem, családom.

Ezt követően hova ment?
Először Bécsbe jutottam el, ahol elváltam az indiai nagykövettől, majd megnéztem Bécs városát. Gyönyörködve néztem a kirakatokat, melyek csillogtak, ragyogtak, ezzel ellentétben itthon ilyenkor még nem volt kirakatkultusz, csak szürke kirakatok.

Egyébként Bécsben be kellett jelentkezni a menekülteknek, és lehetett jelentkezni a világon bárhová, hogy hova szeretnék utazni, ez volt ugyanis a bocsánatkérés a magyarok felé, amiért a világ nem segített. Én Franciaországot választottam, bár ide kevés magyar mert jelentkezni, mivel ott is kommunista vezetőség volt. Persze ez teljesen mást jelentett, mint a Szovjet kommunizmus. November 25-én érkeztem meg Párizsba.

Hogyan folytatódott az élete? Mi történt az itthon maradt családdal?

Megismertem a férjemet, és lett négy gyermekem, most pedig már tizenöt unokám van. Az orvosi pályát itt se kezdtem el, műszaki rajzolóként helyezkedtem el, később pedig elvégeztem a teológiai szakot is, és a nizzai püspök kinevezett a helyi elmegyógyintézet lelkészévé. 1970-ben amnesztiát kaptam, és visszatértem három napra Magyarországra. 2000-ben talált meg egy társam a rádióból, és mivel én csak ritkán tértem haza, 2001-ben találkoztam vele újra, mint azután minden évben. A nővérem itthon maradt. Édesapámat újból bebörtönözték, de ő is elmenekült 1958-ban, akárcsak az öcsém 1957-ben (aki egyébként szentimrés tanuló volt).

Hogyan lett ismert Magyarországon?

Az egyik fiam a Francia Intézetben dolgozott, és egy francia TV kereste meg (mivel ekkor volt a magyar év Franciaországban), hogy nem ismer-e valakit, aki tett valamit Magyarországért, mire ő egyből beajánlott engem, így az egykori társammal való első találkozásomat a francia televízió közvetítette. Ezt követően figyelt fel rám a Duna TV is, és innentől kezdve elindult egy folyamat. Ekkortájt mondták, hogy a piros ruhás lány megkapta a Koszmovszky Edina nevet, mivel nem tudták, hogy ki is volt ő valójában.

Mit gondol, megérte-e felforgatni az életét? Elért valamit a forradalom, annak ellenére, hogy leverték? És hogyan látja a mai ifjúság ismeretségeit a forradalomról?

A forradalom, úgy vélem, az „első koporsószöget verte be a Szovjetunió koporsójába”. A nyugati kommunisták sorban kiléptek a pártból, mert látták, hogy ez egy diktatúra, nem pedig egy olyan út, melyet ők képzeltek. Aztán jött a bársonyforradalom, a berlini fal leomlása (amiben szintén benne voltak a magyarok) és utána a rég áhított szabadság, a vasfüggöny leomlása. Sajnos a fiatalok nagyon keveset tudnak. Valahányszor visszatérek, elmesélem azt, ami itt történt annyi fiatalnak, amennyinek csak tudom. Sajnálom, hogy el kellett mennem, azt nem tudom, hogy újra képes volnék-e megcsinálni. Midig is fájt, hogy nem szabad akaratomból hagytam el az országot, hanem el kellett mennem.

Oláh Sára, Pál Csaba, Adamis Tamás