Ungváry Zsolt Áldozat című egyfelvonásos darabja Apor Vilmosról szól, az ő életútját mutatja be a mártírium, az önként vállalt áldozat szemszögéből. A győri püspököt a második világháború végén szovjet katonák ölik meg, ő azonban nem egyszerűen áldozattá (a háború áldozatává) válik, hanem áldozatot hoz, a legszentebb áldozatot: embertársaiért (a becsületükben és életükben fenyegetett nőkért) áldozza fel életét. S mivel az erőszakoskodó katonák a püspök lelövése után nem térnek vissza, hogy a lányokat-asszonyokat elhurcolják, kimondható (amit Apor a halálos ágyán megfogalmaz): a Jóisten elfogadta áldozatát.

A darab alaphelyzetében a történelem ítélőszéke vizsgálja Apor életét, immár a teljes életút ismeretében, sőt a tanúk mellett maga az érintett is megjelenik; üdvözültként, fehér ruhában, kommentálva tetteit.

A referens ismerteti a tárgyalt személy legfontosabb adatait, a tanúk „vallomásából” megismerhetjük Apor életének sarokpontjait. Követjárását az első és második világháború idején Mária román királynénál, illetve Veesenmayer birodalmi megbízottnál. A „kislány” beszámolójából a püspök emberi arca, a felidézett gyerekkori „mise-játékból” a leendő pap és mártír karaktere bontakozik ki. Ott van a tanúk között az „ismeretlen katona”, aki lelőtte a püspököt. Akiről tudjuk, hogy létezett, hiszen ismerjük tettét és annak következményeit, de nem tudjuk ki volt ő. Épp olyan rejtélyes alakja a történelemnek, mint az orosz katona, aki Segesvárnál (Apor szülővárosa) leszúrta Petőfit vagy a római katona, aki átdöfte Krisztust. Ezek a történeti-vallási párhuzamok átszövik a filozofikus hangvételű darabot, ahol a hangsúly nem a cselekményen, sokkal inkább a szavakon van.

A végzetes húsvétot sem látjuk, Aport nem lövik le a nyílt színen, hanem a Tanú hidegen tárgyilagos beszámolójából idéződik fel.

A darab kezdő- és zárómondata ugyanaz az evangéliumi idézet: „Senkinek nincs nagyobb szeretete annál, mint aki életét adja barátaiért.” Az első színben egy hittant tanuló kisfiú olvassa fel dadogva, nyökögve, keresve a szavakat, a végén pedig a történelem ítélőszékének bírája mondja ki, immár tisztán, érthetően. Mert Apor élete és halála ennek a mondatnak a megtestesülése.

A Latinovits Zoltán Diákszínpadról

Az idén 30 éves jubileumát ünneplő Latinovits Zoltán Diákszínpad vezetője, Lukácsi Huba 2016. szeptemberében Magyar Örökség Díjban részesült.

„Az országos diákszínjátszó mozgalomban is kivételes, amit Lukácsi Huba, a Latinovits Zoltán Diákszínpad vezetője elmúlt az évtizedekben végzett. A világirodalom remekművei, Shakespeare, Racine, Goldoni, Gogol, Th. Wilder darabjai mellett a magyar drámairodalom jeles művei, például Szigligeti Ede Liliomfija, vagy Tamási Áron életművének sorozata jóval többet jelent, minthogy egy-egy előadást életre hívott, hív diákjaival. Próbáin műveltségi, művészeti ismeretek alapozásával az előadás komponáltságában formázza a gyerekeket egy-egy szerepre – és az életre. Lukácsi Huba értelmezi, magyarázza a szerepeket, ha kell huszadjára is újra kéri egy jelenet tisztázását, ingerültség, feszültség nélkül. A gyermekek érzékenyen figyelik, és szívesen teljesítik óhajait, mert érzik: szeretet és mély műveltség sugárzik kedves tanár-rendezőjükből.

Lélek- és szellem-építő, örömteremtő Játék az, amely pedagógiai sikerének titka.

Feltűnnek előttem azok a tehetséges fiatalok, akik éppen Lukácsi Huba varázskörében a színészetet választották életre szóló hivatásként. Köztük volt olyan, akit a Nemzeti Színház tagjául szerződtettem, mások a Nemzeti Színi Akadémiáját, vagy az Egyetemet elvégezve Veszprémben, Sopronban, vagy az ország megannyi színi formációjában naponta színpadra lépnek. Ahogyan megismertem őket, közös bennük: életre szólóan kísérőjük az alázat, a munka tisztessége, a szellemi igény, amelyet Alma Materükben a Latinovits Színpad évadjaiban Lukácsi tanár úrtól is megtanultak.”

Ablonczy László