Farkasfalvy Dénes nyugalmazott ciszterci apátot ünnepelte a The Catholic Foundation, a dallasi egyházmegye jótékonysági alapítványa február 19-én, a dallasi Hilton Anatole nagytermében mintegy ezerhatszáz meghívott jelenlétében. 

 Letölthető formában:
Egykori diákjuk Jim Moroney, a The Dallas Morning News kiadójának köszöntője
Farkasfalvy Dénes válasza a kitüntetésért

Urr Ipoly atya írása

Mindig öröm, ha arról hallunk, hogy valakit kitüntetnek. Nekünk magyaroknak még meghatározóbb, ha egy magyar kapja a világban az elismerést azért a munkáért, amit a befogadó városért tett.  
Farkasfalvy Dénes több társával együtt az 56'-os forradalom után a rendi vezetőség kérésére elhagyták az országot. A tanulmányok idejére a római generális ház fogadta be a magyarokat, akik tanulmányaik végeztével többnyire a texasi Irvingben kezdtek új életet, mely ma Dallasnak a része. Itt építettek monostort és rendi közösséget. Folytatva a magyaroszági hagyományokat, iskolát is építettek, hogy neveljék az ifjúságot, és alakítsák az ottani katolikus életet. 
Ennek a közösségnek volt tagja, majd később apátja dr. Farkasfalvy Dénes. A nagy irodalmi és teológiai kultúrájú szerzetes apátként hamar környezete szellemi-lelki életét alakító személlyé vált. Imádkozott, tanult és tanított, papként gondozta a lelkét a diákoknak, szülőknek.  
Az amerikai kultúra sajátossága, hogy akik tesznek valamit a környezetükért, azokat elismerik és ünneplik, hogy a mindenki számára fontos értékek így nyerjenek a hétköznapokban teret maguknak.
Idén 34. alkalommal adta át a dallasi egyházmegye alapítványa a legmagasabb elismerését a magyar származású apátnak, aki az elmúlt évtizedek során az iskola és monostor egységével és kiemelkedő szellemi hozzájárulásával gyarapította környezete katolikus kultúrájának megerősödését. 
Nagyszabású ünnepségen egymást követték a megemlékezések, melyből érdemes kiemelni az egyházmegye püspökének, Kevin J. Farellnek a gondolatait „Dénes atya személye a tudáson át lett kincs számunkra, és a lelki élete révén lett megerősítője a hitnek!" Majd egykori diákjuk és jótevőjük Jim Moroney, a The Dallas Morning News kiadója tartott személyes meghatottságtól átfűtött beszédet, mely minden jelenlévőre nagy hatást gyakorolt.
Az elismeréssel jelentős összegű pénzadomány is jár, melyet Dénes apát úr egy szegény szerzetes közösségnek ajánlott fel, hogy templomukon a sürgősfelújításokat el tudják végezni.
Dékány Sixtus zirci apát és Horváth Olga apátnők képviselték két magyar rendtárssal a magyarországi közösséget. A kiutazás alkalmat adott a soros kongregációs káptalanra is. A zirci kongregációt a zirci, kismarosi és dallasi közösségek alkotják. A káptalan jó hangulatban és értékes munkával zajlott. 
Farkasfalvy Dénes apát úr ünneplése is mutatja, hogy „a templom és az iskola" együtt egy-egy helybeli közösségnek mennyit jelenthet, és egymás kultúráját befogadva erősíthetik egymást. Dallas befogadta a magyarokat, mert arra, amit adni tudtak, az imádságra, a tanításra és a közösségépítésre mindenütt szükség van, és az ezért végzett fáradozást a környezet elismeri és jutalmazza.

 

Egykori diákjuk Jim Moroney, a The Dallas Morning News kiadójának köszöntője

(részlet)

„Ezt a napot az Úristen adta, örvendezzünk és vigadjunk rajta.” (117 zsoltár 24. vers)

Ez talán nem tűnik olyan egyértelmű nyitásnak, amikor a ma est kitüntetettjét akarjuk bemutatni. Esetleg jobban hangzana, ha azt mondanánk: ezt a napot Dénes apát úr adta, örvendezzünk és vigadjunk rajta.

És ez lenne inkább odaillő nyitány egy olyan ember számára, aki, amint láttuk, nagyon sokat tett számos ember javára.

Ennek ellenére, amikor azt mondjuk, hogy: Ezt a napot az Úristen adta, örvendezzünk és vigadjunk rajta mégiscsak a helyes bevezetés. Mert, ha csak egyetlen dolgot vettünk észre egy kolostorban eltöltött teljes életből, akkor az az, hogy amit elértünk és sikeresen megvalósítottunk, Istentől származik.

Két témát érintek, melyek véleményem szerit sarkalatosak számunkra.

Az egyik az iskola.

A másik az apátság.

Először vegyük az iskolát.

Hadd kezdjem az egyik magyar atya visszaemlékezésével, aki jelen volt az iskola megalakulásánál.  

„Az évek során Dénes atya, a szó szoros értelmében megmentette az iskolát. Elődje igazgatóságának vége felé az iskola omladozófélben volt, sőt, közel állt a teljes összeomláshoz. Amikor Dénes atya igazgató lett, akkor kihúzta az iskolát a csávából és hősies munkával erős intézménnyé fejlesztette.”

Csak kérdezzék meg akármelyik atyát, aki annak idején ott volt azok mind egyet értenek ezen kijelentéssel. Én ezt Bryan Smith és saját apám szájából hallottam.

Amikor 1962-ben Gorman püspök úr megnyitotta az iskolát azt mondta, hogy majd egy napon ennek az iskolának kell a katolikus oktatás koronaékszerévé válnia.

Verhalen Péter apát úr pedig azt mondta nekem: „Dénes atya volt az, aki ezt az ékszert beillesztette a helyére.”

Most pedig hadd forduljak az apátság felé.

Emlékszem több beszélgetésre arról a témáról, hogy „mi lenne, a ciszterci iskolával, ha nem lennének ott szerzetesek.” Közülünk azok, akik jelen voltak a kezdeti évekban, akik hozzászoktak, hogy naponta látjuk az atyákat az iskolában, el sem tudnánk képzelni az iskolát a papok nélkül. És mégis, egy időben, ahogy a magyar atyák kezdtek kiöregedni, és alig adódtak új hivatások, úgy tűnt, hogy a ciszterci gimnázium szerzetesek nélkül marad.

Az egyik magyar szerzeteshez, Donát atyához fordulok most. Ő ezt így ecsetelte:

„2000 táján egy hivatáskrízist éltünk át. Voltak ugyan állandóan novíciusok, de a noviciátus úgy nézett ki, mint egy forgóajtó. Jöttek és mentek a novíciusok. Elkeseredésében Dénes atya elkezdett imádkozni ’Sigmond Lóránt atyához, aki a mi novíciusmesterünk volt Magyarországon, és aki a mi noviciátusunk alatt az egész magyar közösségnek a főnöke lett, mert Vendel apát urat börtönbe zárták. Arra kérte Lóránt atyát, hogy küldjön nekünk öt jó novíciust, és intézze ezt el nekünk legalább tíz éven belül. Íme, Lóránt atya közbenjárására Isten küldött nekünk tíz kiváló hivatást öt év leforgása alatt.”

És akkor Donát atya így fejezte be mondókáját: „Amikor Dénes atya apát lett, bizony az apátság elég rossz bőrben volt. Mint apát, Dénes atya egymagában kifejlesztette a liturgiánkat, az öregdiákok segítségével felépítette a templomot, és pénzügyi helyzetünket is szilárd alapra helyezte. Dénes atya különös adottsága volt az, hogy a fiatalokkal kiváló módon tudott kapcsolatot teremteni, tisztázta velük esetleges hivatásukat, és megmutatta nekik, mi is fontos az életben, amelyből én arra következtettem, hogy a legtöbb ilyen hivatás nemcsak a sok ima eredménye volt, hanem Dénes atya meggyőző ereje is.”

A mai napig meg vagyok győződve arról, hogy Dénes atya mentette meg az iskolát, nem is egyszer, hanem legalább kétszer: először, amikor igazgató lett, és másodszor, amikor apát lett.  

Most pedig egy érdekes sztori...

Életünk egyik legszebb példája az, hogy hőseink nem tökéletesek.

Amikor Dénes atya szeminarista volt Rómában az 50-es évek vége felé, a szeminaristáknak volt egy közösségben gyakorolt devóciójuk, amit úgy hívtak, hogy „kulpa.” Ez szinte egy nyilvános gyónás volt. A tagok mind összegyűltek a káptalan terembe. A generális prokurátor apát bejött és elkezdődött a ceremónia.

Az apát mindenkitől megkérdezte, hogy „Mi a mondanivalód?” A válasz az volt, hogy „mea culpa... és utána pedig beszúrta, hogy mi is volt az a bűnös cselekmény... mint például futkároztam a folyosón, vagy elfelejtettem felsöpörni az ebédlőt” és így tovább. Amikor mindenki befezete a lajstromát akkor az apát kiszabott egy elégtételt, ami mindig ugyanaz volt: három Üdvözlégy.

Az apát megtudta, hogy egy szeminarista, akit mi úgy ismerünk mint Dénes testvér és akit úgy jellemeztek, hogy „éles nyelve van, ki tudja... kritizálta az azonos elégtételeket, amit az apát feladott, hiszen függetlenül a bevalott gaztettől, elégtételül állandóan a három Üdvözlégy lett kiszabva. Nos, ez a kritika eljutott az apát füléig: a következő alkalommal, amikor Dénes testvér ismét hangosan vallotta bűneit az apát is hangosan dörögte, hogy „fiam, a te elégtételed három teljes rózsafűzér, azaz 150 Üdvözlégy”.

Az egyik télen Anzelm apátúr és Dénes atya meghívást kaptak egy szülők által rendezett partira. Elég sok nehézség után találtak egy parkolóhelyet, és hosszú gyaloglás után egy házaspárt követve bementek a házba. Ahogy beléptek, elvették tőlük a kabátjukat, és betuszkolták őket egy meglehetősen tömött termen keresztül egy kevésbé zsúfolt szobába, ahol pillanatnyilag fellélegezhettek. Ahogy körbenéztek, észrevették, mit is látnak... néhány ismert szülői arcot? Dehogy! Egy nyitott koporsót! Rossz házba mentek be!

Végül pedig néhány személyes emlék:

Rengeteget beszélgettem Dénes atyával az elmúlt 52 év alatt, amelyben ismertem. Sziporkázó értelme és az állandóan helyesre beálló iránytűje folyton készen van.

Két példa:

Emlékszem, azon morfondíroztunk, hogy milyen nagyszerű is az Internet, és milyen szenzációs lesz majd az egyetemes összekapcsolódás az egész világgal, ahogy használatba vesszük ezt a csodát. Amint befejeztem a szónoklatomat, hozzám fordult és azt mondta: „Jim, attól félek, hogy ez a nagyszerű technológiai vívmány inkább még jobban széjjel fog választani bennünket, és még inkább egyedül fogjuk magunkat érezni miatta.”

Akárhányszor látok egy csoportot például egy étteremben ücsörögni, mindannyian az okos telefonjukra vannak ragadva, egy szót sem szólván egymáshoz. Egyre inkább meg vagyok győződve ezen jövendölés igazáról, különösen, hogy ezt valami tíz éve jelentette ki.

Egy másik alkalom: néhány nappal Ferenc pápa megválasztása után elmentem őt meglátogatni. Szokásomhoz híven megkérdeztem „Dénes atya, mit szól az új pápához?” Azt felelte: „Jim, most van egy pápánk, aki elismeri, hogy az egyháznak mindig lesz egy választóterülete.” „És az hol és mi lesz?”- kérdeztem. Azt válaszolta: „A szegények.”

Minden egyes alkalommal amikor látom Ferenc pápát videón a világ legszegényebb és legelhagyatottabb emberei között, azt latolgatom, hogy mielőtt valamelyikünk is kiderített volna bármit is erről az argentínai bíborosról, Dénes atyának már megvolt a meglátása.

Mindig Dénes ATYÁNAK neveztem, mert nekem második atyám volt. Kilenc évig volt osztályfőnököm..., nélküle nem lennék most az, aki vagyok.  Feleségemmel, Barbarával ő esketett, mind az öt gyermekemet ő keresztelte meg, eltemette apámat, anyámat, és ő volt az, aki nem egész egy éve feladta az utolsó kenetet legjobb barátomnak, Peter Rose-nak, amelyen én is jelen voltam. Tanácsadóm, lelkiatyám, ínségemben menedékem, olyan barátom, akit mélyen szeretek.

Amit Szent Pál a korintusiakhoz írott levelében, 15. fejezet, 10. versében ír, nagyon alkalmazható Dénes atya életére.

„Isten kegyelméből vagyok az, ami vagyok, s rám árasztott kegyelme meddő nem maradt. Többet fáradoztam mindnyájuknál, igaz ugyan, hogy nem én, hanem az Isten kegyelme velem.”

Valóban Ezt a napot az Úristen adta, örvendezzünk és vigadjunk rajta, hogy Dénes atyán keresztül végig működött Isten kegyelme.

 

Farkasfalvy Dénes apát válasza a kitüntetésért

Kedves Excellenciád, Farrel Kevin Püspök úr, Lattner Vicky, Matt Kramer, a Catholic Foundation Board tagjai, tiszteletre méltó Péter apát úr, tisztelendő atyák és a ciszterci kolostor tagjai, tanárok, öregdiákok, öregdiákjaink szülei, iskolánk tanítványai, kollégák és a dallasi egyetem hallgatói, barátaim, régiek és újak, öregek és fiatalok!

Tudtam, hogy ez az ünneplés mély benyomást fog tenni rám. Ám a valóság még jobban meghatott, mint ahogyan előre elképzeltem. Egy 55 év előtti eseményre emlékeztet: első misémet mondtam egy gyönyörű középkori osztrák templomban. Akkor is az ünneplés középpontjában álltam. Fiatal voltam és erős, de ugyanakkor igen nagy súllyal nehezedett rám, sőt szinte összetörtem az isteni kegyelem ajándékai alatt, mivel tudtam, hogy abból, ami történik, semmit sem érdemeltem meg.

Nagyon hasonlóan érzek most ezen az estén. Sokan közületek úgy gondolják, hogy őszintén dicsekedhetem azokkal az eredményekkel, amelyeket elértem mint tanár, osztályfőnök, iskolaigazgató és apát.

Valóban nem vagyok egyike azoknak a tipikus öreg papoknak, akik tudják nagyon jól, hogy minden elért sikerük az isteni kegyelem ajándéka. Tudom, hogy sohasem tanultam meg az igazi alázatot. Most is csak próbálom megtanulni az alázatosságot, most amikor nagy büszkén az életem történetét mesélem el. Most is, amikor hálásan fürdöm a dicséretekben, szomjazom az elfogadásra, az érvényességem elismerésére. Most is törekszem a kiválóságra, amely 5O éven át széles körű tevékenységre inspirált. Mindezek ellenére, a lelkem mélyén tudom, hogy minden ami történt, kegyelem volt, meg nem érdemelt kegyelem.

Nem vagyok biztos abban, hogy ki tudom fejezni hálámat az elismerések nagy sokaságáért. De azért tudom, hogy mielőtt elfogadnám a kitüntetést, tisztelegnem kell azon sok ciszterci előtt, akik előttem jártak, kitartottak, és eltemettük őket a Calvary Hill temetőben: mindenek előtt Anzelm apát elődömet, a dallasi Miasszonyunkról elnevezett ciszterci monostor első apátját. A Gondviselésbe vetett hite elkísérte őt egész életén át. De hitt a University of Dallas és a mi monostorunk jövőjében is, amely az ő vezetősége nélkül nem jöhetett volna létre. Többször minden remény ellenére remélt, küzdött rendtársai és a saját kétségeivel, de mindezek ellenére elindította a Cistercian Prep Schoolt, és végig kitartott mellette. Ma este atyáink hitét ünneplem, és még két nevet említek: Vendel apátét, aki 6 és félévet töltött magánzárkában és 24-évet pedig házi őrizet alatt. Élete minden napját a Magyarországon szétszóródott és Amerikában új otthont alapító szerzeteseiért ajánlotta fel. Megemlítem Szödényi Demjén nevét is, az első igazgatóét, aki az iskola beindításának terhét hordozta.

Igen hálás vagyok azért, hogy életem és igazgatói és apáti szolgálatom alatt megvalósult az az álmunk, hogy apátságunk a szerzetesélet olyan speciális fajtáját valósítsa meg, amely azelőtt ezen a vidéken ismeretlen volt: a monasztikus életformát kapcsoltuk össze intenzív tanítói és papi szolgálattal, s mindezt a majdnem ezeréves ciszterci lelkiségre alapozottan. Azért imádkozom, hogy az Istennek szentelt élet ezen formája apátságunkban tovább növekedjék: legyen egyre intenzívebb és gyümölcsözőbb, tartson ki olyan sokáig, ameddig az apátsági templom kőfalai állnak.

Nagyon örülök, hogy a magyar ciszterci apátságok képviselői most velünk vannak, közöttük Sixtus zirci főapát és Olga, kismarosi apátnő. Hálás vagyok Péter apátnak, hogy Marika nővéremet és fiát Miklóst is meghívta. Nővérem igen fontos szerepet töltött be az életemben. Születésem napja óta nagy figyelemmel és gyöngédséggel halmozott el, bár az utolsó hatvan évben csak igen nagy távolságból.

Egy másik csoportról is megemlékezem. 1965-ben, tanítói működésem első napján 25 gyermeket bíztak rám. Osztályfőnökük, később igazgatójuk is lettem, egészen addig a napig, amikor belőlük 21-en érettségiztek 1974-ben. Mint fiatal diákok, majd öregdiákok és szülők, akik iskolánkba küldték fiaikat számomra, először igen nagy inspirációforrást alkottak, majd pedig ők lettek a legbőkezűbb támogatási forrás. Úgy alakították életüket, amint én reméltem, hogy tenni fogják, utána meg fizikailag is építették és újjáépítették az iskolát, a templomunkat és az apátságot, tömörülve az apátsági és az iskolai családok, valamint a jelenlegi tanulóink mögé.

Ma este nem vagyok képes elfogadni ezt a kitüntetést a Catholic Foundationtől máshogyan, mint az egész közösségünk nevében. Ehhez a közösséghez hozzátartozik az élő és már elhunyt tagság, és különösen legidősebb öregdiákjainknak szülei, hiszen voltaképpen ők az igazi alapítók. Nem vagyok képes teljes listával szolgálni, mert attól félek, hogy valakit biztosan kihagyok, de muszáj megemlítenem név szerint Bryan Smith-t és James Moroney-t, akik hosszan kitartottak intézményeink és törekvéseink mellett. Köszönetet mondok mindazoknak, akik hittek ennek a hajléktalan csoport menekült szerzetesnek, akik keresték az utat, amelyben meg tudják valósítani Isten terveit, amiket kitűzött számukra. Ezt a kitüntetést most átveszem, különösen azok nevében, akikkel együtt költöztem át ide Amerikába, kiváltképpen Rókus, Donát és Bernát atyák nevében, akik mindenben segítségemre voltak, akik támogattak minden igyekezetemben, ugyancsak azon amerikai testvérek nevében is, akik először csatlakoztak hozzánk, tehát James, Róbert, Gregory és Péter atyák, és természetesen azon tizenhárom fiatal pap nevében is, akik fogadalmat tettek az én apátságom ideje alatt, és még a másik háromnak, akik azóta léptek be. Mindezek segítettek abban, hogy átalakítsák apátságunkat, amelyet az első magyarok menedékhelyként alapítottak, a szerzetesek állandó otthonává. Szeretném megemlíteni a laikus tanárok hosszú listáját, akik a ciszterci iskolában szolgáltak, és hűséges odaadással támogatták ideáljainkat. Hálásan osztom meg a kitüntetést mindannyiukkal.

Az a legbuzgóbb kívánságom, hogy Cisztercium, tehát az Apátság és az Iskola virágozzon még sokáig a nemrégiben megújult fiatalsággal, és szolgálhassa hosszan katolikus egyházközségünket.

Ismételten szeretném kifejezni nagy hálámat a Catholic Foundationnak, annak igazgatóságának és ennek a mai esti fantasztikus összejövetel minden tagjának. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha is ilyen módon leszek felköszöntve, ilyen értékeléssel, ilyen nagyszerű módon, és olyan helyzetbe kerülök, amely mind arra utal, hogy a Cisztercium otthona a szerzeteséletnek és az akadémikus kiválóságnak. Nagyon szépen köszönöm.