Szalagszentelő szentmise, Budapest
2016. november 25.

 Kedves végzős diákok, kedves tanárok, szülők! Krisztusban kedves Testvérek!

Életünk folyamán sokszor érünk forduló-pontokhoz. Legyen az kisebb, mint például elkezdeni az óvodát, van nagyobb, mint például egy esküvő. Persze van egy csomó olyan mezsgyekő is életünkben, amit nem lehet pontosan besorolni, avagy sorba állítani. De mindegyik ilyen forduló egyben egy szimbólum is, amelyre később nosztalgikusan fogunk visszaemlékezni. Ez a szimbólum lehet egy nyakkendő vétele, mint a cserkészeknél, egy karika-gyűrű kicserélése, mint a jegyeseknél, vagy egy szimpla kis szalag, amelynek viselése jelképezi, hogy érettségi előtt állunk.

Véleményem szerint valamennyi szimbólum egy hovatartozás kifejezése. Hogy külsőleg is jelezzük hovatartozásunkat, azt sokszor például egy egyenruha viselésével jelezzük. Szeretünk egyenruhát viselni, még akkor is, ha az a ruha igazából nem “egyen” hanem csak “egyedi” – s ha megnézzük fiataljaink viselt ruhadarabjait amivel kifejezik egyediségüket – az is mind nagyon is egyforma, kezdve a szakadt farmer nadrágtól a feliratos pólóig, vagy tornacipőig. Az összes “menő” ruhadarab mind része az egyenruhának. A sportoló is ugyanazt a mezt viseli, amibe társai is belebújtak, a katona az egyenruháját hordja, és saját tanítványaink Amerikában az “uniformist” – magamat is beleértve, én is a fekete-fehér reverendát viselem, amely kifejezi hovatartozásomat. Amint valaki mást látok ilyen módon felöltözni azonnal tudom, hogy egybe tartozunk. Meg sem kell említenem, hogy amikor egy futóverseny startjánál ránézek sportolótársaim egyenruhájára, pólójukra és mezükre, tudom, hogy azonnal felvehetem akárkivel a kapcsolatot és meghitten elbeszélgethetek vele, hiszen összetartozunk.

Ahogy említettem, mindannyian szeretünk valahová tartozni. Sóvárgunk, hogy elfogadjanak. Társas lények vagyunk. Szeretünk szerves részévé válni családunknak, iskolánknak, sport-csapatunknak, közösségünknek. Ahogy visszagondolok saját fiatalkori éveimre, és mire voltam képes az elfogadás kicsikarására, mosolyogva gondolok vissza miket is műveltem. Most egy “lábjegyzet következik: akiknél már voltam előadást tartani az osztályukban, azok tudják pontosan mi is a lábjegyzet, de most a hívek is megtudják: igazából nem sok köze van a tárgyalt anyaghoz, de valahogyan mégis illusztrálja a helyzetet – tehát most jön a lábjegyzet: még az egyik svájci menekült-táborban voltam, amikor nagyon egyedül éreztem magam. Ahelyett, hogy próbálgattam volna valahogyan beilleszkedni a többi közé, és esetleg megkockáztatni, hogy onnan csúnya módon kilökjenek, hát inkább kihúztam magam barátaim köréből, a sarokba vonultam egyedül, abban remélve, hogy valaki észrevesz, megkönyörül rajtam s odajön hozzám. Ezt a manővert többször alkalmaztam sikerrel. Leginkább valamelyik lányismerősöm vette észre egyedüllétemet és ajánlotta fel barátságát. Akkor még nem analizáltam ki teljes egészében viselkedésemet, és nem tudtam mi a gyökere a furcsa, de nagyon is emberi sóvárgásomnak.

Tartoznunk kell valahová. A közösség nélkül elsorvadunk, nem tudjuk kifejleszteni teljes személyiségünket, nem tudjuk kinyilvánítani, gyümölcsöztetni sok adottságainkat. Felebarátink közreműködése és szeretete nélkül elsorvadnánk. Ez mind igaz akkor is, ha életünknek csak teljesen a human oldalát vizsgáljuk, de hatványosan igaz, ha a kegyelem szemein keresztül nézzük helyzetünket.

Mi, akik most itt ebben a gyönyörű templomban összejöttünk, egy hatalmas, megdöbbentően nagy hovatartozással rendelkezünk, és egy kimondhatatlan nagycsalád tagjai vagyunk mindannyian, amely egy egyszerű, de ugyanakkor óriási szimbólum által költözik lelkünkbe. A legnagyobb, a legfontosabb mezsgyekő életünkben a keresztség, amely egy életre, sőt egy örökkévalóságra bélyegez meg bennünket. A kereszt formájában fejünkre csurgatott keresztvíz kitörölhetetlen egyenruhával lát el bennünket. A Szentlélek lelkünkbe költözik, felvértez bennünket a Sátán cselei ellen és egész életünkre Krisztus misztikus testének tagjaivá varázsol bennünket. Ennek a misztikus testnek az ereje száll belénk. És vigyük csak tovább a teológiai eszmefuttatást, most ismét egy lábjegyzettel. Tegnap Amerikában az úgy nevezett “Hálaadás” ünnepét tartották. Ezen az ünnepen a család apraja-nagyja összejön, és hagyományosan elkölti a pompás töltött pulykát áfonyával. Ez nagyon is finom ünnepi étel, és én egy alkalommal – még novícius lehettem, és pontosan egy ilyen töltött pulyka vacsora utáni morfondírozásomban – egy igen furcsa teológiai megállapításhoz jutottam el. Ne tessék nevetni, de az ember azzá válik, amivel táplálkozik: tehát akkor mi mind pulykák lettünk. És itt most egy “salto mortale”-val fordítottam a helyzeten, egy másik síkra váltottam eszmefuttatásomat, és megállapítottam, hogy mivel mi a szentáldozásban Krisztus testével és vérével táplálkozunk, a szó legszorosabb értemében Krisztussá alakulunk. Azt hittem ezt én fedeztem fel fiatal novíciusként, és egy kicsit csalódtam, amikor évekkel később ugyanezt a hittételt több helyen is megtaláltam az ősi egyházatyáknál. Mindannyiunk alter Christus leszünk, és megalkotjuk az ő misztikus testét. E misztikus test továbbá is Krisztus eucharisztikus testével táplálkozik naponta a szentmise áldozat bemutatása és a szentáldozás vétele által. Az összes többi szentség ezen kettőnek a kibővülése és kiteljesedése: a bűnbánat szentsége eltörli emberi gyarlóságainkat, a bérmálás – amelyet az ősi egyház azonnal a keresztséggel együtt szolgáltatott ki – megerősít a ki sértések elleni harcban. A házasság elősegíti a hozzátartozásunk emberi sejtjeinek kifejlődését, amíg az egyházi rend gondoskodik arról, hogy az eucharisztikus Krisztus állandóan megjelenjen és kiteljesedjen az emberiségben. A betegek szentsége (amit régebben utolsó kenetnek neveztek) pedig átvezet Krisztus misztikus testéből az örök család örökös hovatartozásába. A sok, hitünkben kifejlődött kis ájtatosság, a zarándok utak, a szép és megható énekek, amelyeket együtt zengünk a templomban vagy esetleg még a szabadban is mind a hovatartozásunkban nyilvánulnak meg. A megannyi több jel és szimbólum, legyen az jelvény, zászló, nemzeti viselet, mind, mind a hovatartozásunkat jelképezi és a nagy emberi családhoz való tartozásunkat mozdítja elő. Legyünk büszkék emberi, keresztény-katolikus, magyar mivoltunkra. Szorgalmazzuk mindazon sok kis megnyilvánulást, amely mindezt elősegíti.

Ti pedig, kedves végzős diákok, legyetek különösen büszkék a ti ciszterci hovatartozástokra, mert egy nagy, a világra kiterjedő közösségnek lettetek tagjai és maradtok azok mindörökre. Csak elnézem a már aggastyán ciszterci öregdiákokat itt Magyarországon, de ugyanúgy látom ezt a hovatartozást megnyilvánulni odaát Amerikában is. És adja a jó Isten, hogy ez a nagy ciszterci család tovább éljen, virágozzon, és dús termést hozzon még most az evilágion, de felettébb az örök hazában.

Ámen.