Kedves Péter Apát Úr, Atyák és Testvérek, Öregdiákok, Diákok és Vendégek!

Megtiszteltetésnek veszem, hogy Bernát atya aranymiséjének ünnepi szónoka lehetek. Ahogy szerzeteseink átlagéletkora egyre alacsonyabb lesz, az ilyen ünneplések egyre ritkábban fordulnak elő. Bernát atya volt Dallas első novíciusa, aki mindvégig kitartott a noviciátus befejezésig és azon túl is, ötvenhat éven keresztül, egészen a mai napig. Ő volt egyike azoknak a szerencséseknek, akinek megadatott a Bernát név felvétele. Így tehát, habozás nélkül ezt a szentet választotta védőszentjének, rendünk legkedvesebb és legáhítottabb vezetőjének, clairvaux-i Szent Bernátnak nevét. Esetleg nem mindenki tudja, hogy 1182-ben, nagy szentünk halálának nem egészen harmincadik évére, szentté avatása után csak tíz évre, Clairvaux-ból érkeztek Zircre a szerzetesek, ahonnan aztán a dallasi alapítás történt. És természetesen a Bernát név minden ciszterci kolostorban mintegy nagyszerű emlékeztető mindannyiunknak, hogy hivatásunk hitelességét és hűségességét magunkévá tegyük.

1967-től, pappá szentelése óta Bernát atya nemcsak egyszerűen kitartott hivatásában, hanem ő a magyar szerzetesek legfiatalabb tagja. Már akkor, amint most is, én álltam legközelebb hozzá a rangidősségben, jóllehet csak röviddel noviciátusának befejezése után érkeztem meg. Sokféleképpen volt szükségem a segítségére. Ugyan már pap voltam, egyszerű fogadalmának letétele után úgy éreztem magam, mint egy gyermek, akinek segítségre van szüksége a legelemibb szükségletekben, mint megtanulni beszélni, autót vezetni, hogyan kell viselkedni ebben az új világban. Továbbá, esetleg a legfontosabbként, szükségem volt a társaságára és barátságára, nemcsak abban, hogy hogyan kell funkcionálni, hanem egyszerűen hogyan lehet majd túlélni ebben az emocionális vákuumban, ami rám érkezésemkor várt. Ő volt az egyetlen barátom, aki időt szánt rám, és türelmes volt velem, érdeklődött hogylétem felől, és képes volt megtanítani a túlélés technikáit. Visszagondolván, még most is hálás vagyok neki mindazért, amit értem tett azokban a sok kihívást jelentő első években.

Időnként Bernátot még sokszor Tóninak vagy Gyurinak hívták a barátai, akik a kolostorba lépése előtt is ismerték magyar gyökereit. Annak idején, Bernát Atya, csodáltalak és irigyeltelek, hogy milyen nagyszerűen voltál képes „megamerikaiasodni” ilyen fiatalon, sokkal sikeresebben, mint akárki más ebben a magyar kolóniában. Több évtizedbe került, hogy rájöjjek arra, hogy az új haza megtalálása számodra sem volt olyan egyszerű és könnyű, mint ahogy azt én elképzeltem. Ezenkívül volt egy másik ok is az irigységre: neked itt a körünkben volt egy hihetetlenül nagyszerű példaképed, saját családtagod, Henrik atya személyében, egy ragyogó példa, akit te is és az egész közösségünk hosszan gyászolt halála után.

Kolostorunk történetének majdnem ötven évét itt élted át, sok kihívással teljes évet, tele azoknak eredeti nehézségeivel, amelyek minden kezdetnek velejárói. Ezt te nagyon fiatalon élted át. Amit mi átéltünk, valljuk be őszintén, sokszor nagyon kemény és nehéz kísérlet volt, amelynek átélésekor, mivel túl fiatal voltál, a belső életed még nem volt kibélelve semmiféle felnőtt tapasztalattal, még az otthon édes emlékével sem, hiszen azt túl hamar hagytad el. Kevesen tudjuk rekonstruálni azt a viharos gyermekkort, azt a megtört országot, amelyet Magyarország jelentett életünkben, amelyet te olyan korán, tizenöt éves fejjel hagytál ott, és emlékeinkben elrendezni azt a sok érthetetlen nehézséget, amelyet a menekülés jelentett. Amikor először találkoztunk, órák hosszat beszélgettünk, elmesélve egymásnak életünket, álmainkat, melyeket otthon hagytunk, kicseréltük egymás rémtörténeteit, amelyeken keresztülmentünk a világháborúban és az utána következő szovjet megszállás alatt. Akkor úgy éreztük, mintha ott ültünk volna – nem egy texasi tó partján (amely valóban a Fort Worth melletti Eagle Mountain Lake volt –, hanem egy nagy óceán partján, a múlt óceánjának partján ahonnan elmenekültünk, mint hajótöröttek, amint egy másik óceánt mértünk fel, jövőnk óceánját, egy ködbe burkolt, felhőbe temetkezett tengert, telve bizonytalansággal és vajmi kevés útbaigazítással.

 

Visszanézve, nagyon sok mindent szeretnék megköszönni neked, jóllehet nem vagyok képes mindet felsorolni. A Dallasi Miasszonyunk Kolostor szerzeteseinek legkorábbi életével néztünk szembe. Ezt hatalmas odaadással, de ugyanakkora realitással vizsgáltuk. Azon sok elődünk, akik akkor ott voltak, és most is jelen vannak itt a szomszédban a kriptában, nagyon is el voltak foglalva azzal, hogy biztosítsák megélhetésüket, de annak is tudatában voltak, hogy miféle útra szánták magukat, és hogy ezt az utat tovább is kellett járniuk, egészen addig, amíg el nem jutnak végső nyughelyükre csak néhány héttel ezelőtt, ide a kriptába. Egyre inkább növekvő tisztánlátással kezdtük felfedezni, hogy nem egy idegen országbeli expedícióra szántuk el magunkat, nem is egy új kontinens felfedezésére készültünk, hanem, hogy megvalljuk az igazat, egy új planéta felderítésére adtuk fejünket, amely navigációhoz nem volt megfelelő delejtűnk. Visszatekintve meg kell mondjam, hogy nagyon kevés tagja volt ennek a nagyszerű kolostornak, akinek némi fogalma is lett volna, hogy mi várható, és milyen meglepetésekkel fognak lépten-nyomon találkozni, amelyeket az elkövetkező történelem tartogatott számukra.

Lehetetlen leírni a papként leélt ötven évedet, teljes mértékben átadtad magad feladataidnak, de mindvégig átélted a soha véget nem érő utat, azt a folyatlan folytatást, amelyet elkezdtél, amikor kisétáltál szüleid otthonából, és irányt vettél Nyugat felé, az ismeretlenbe. Rád is vonatkozik a híres mondás, hogy minden kihívás, minden átélt megpróbáltatás megerősít. Hat érettségiző osztály osztályfőnöke, igazgatóhelyettes, majd igazgató, aztán perjel voltál, és nemcsak túlélted a feladatokat, hanem ezen beosztások mindinkább megerősítettek. Ami természetesen alapvetőnek bizonyult ötven éven keresztül, az a fáradhatatlan papi szolgálatod volt: legfőképpen a hitedre alapozott szentségi szolgálat, amely az ötven évvel ezelőtti felszentelésedből fakadt. Rengeteg fiatal, azok szülei, a Prep School tagjai, a plébániák népei, telve krízisekkel a mai napig, mind tanúi papi életednek. Miséidből kegyelem árad, számtalan gyóntatásod, betegeidnek feladott szentkenetek, kórházi látogatásaid mind-mind megmagyarázhatatlan gyümölcsként tanúskodnak életedről. Fantasztikus és félelmetes kitartásod, legendás akaraterőd maratoni futásaidban nagyban befolyásolt baráti tömegeket is. De ez a szentmise nem arra való, hogy teljesítményeidet sorolja fel, hanem arra szolgál, hogy hálát adjunk annak a Forrásnak, aki téged mindezzel megajándékozott, s rajtad keresztül mindannyiunkat.

Meghökkentem az isteni Gondviselés azon kreativitásán, amikor nagy meglepetésemre, azt a felkérést kaptad – te, akiből itt lett szerzetes és pap, az egyetlen akinek közülünk nem Magyarországon történt meg a noviciátusa és a szerzetesi kiképzése –, hogy szinte az isteni Gondviselés által lökdösve menj, jöjj vissza Zircre, vissza a gyökerekhez, és vállalj vezető szerepet azok között, akik azért küzdenek, hogy újraélesszék és átszervezzék magyar eredetünk kolostorát.

Nem vagyok képes elmesélni mindazt, amit ötvenhat év szerzetesi élet és ötven év papi szolgálat tanított meg neked. Ez igazából a mi saját történelmünk. Azt szintén lehetetlen elmondani, hogy számunkra mit jelentesz, Bernát Atya! Mindegyikünk külön-külön, saját szemszögéből tudná vég nélkül mesélni a sztorijait.

Megemlítettem néhány dolgot a családodról, például bátyádat, Henrik atyát. Elmondtam egy-két dolgot rólad mint tanárról, osztályfőnökről és igazgatóról, magyarországi missziódról, mely elfoglal és eltölt sok boldog és nosztalgikus, kihívást jelentő élménnyel. Amit nem említettem, és amit talán legkevésbé vagyok képes kiemelni papi hivatásoddal kapcsolatban az a misztikus érzés, amely Ábrahámot is elöntötte vándorlásának kezdetén: elindulni Nyugatnak, állandóan haladni előre, egészen addig, amíg mintegy meglepetésszerűen arra kértek, hogy visszakozz, és haladj az ellentétes irányba, és találj ismét magadra közel gyökereidhez, családodhoz, hazádba vissza, ismét használva nyelvedet, amiből olyan korán kiszakítottak, de amihez mindvégig kötődtél, és rejtélyes módon kapcsolódtál az Isten által neked ajándékozott szentségi elkötelezettségen keresztül. Be kell valljam, amint elkezdted életednek ezt az utolsó szakaszát, most harmadszor lettem irigy rád: már csak a Magyarországra való rengeteg utazgatás tudata is megszédít, és átérzem veled életed új dimenzióit és kihívásait.

Nem vagyunk képesek megfelelően hálát adni, nem vagyunk képesek kellően felmérni mindazon ajándékok tömkelegét, melyet te és mi mindannyian megkaptunk. Ez az apátság, ahol papi életed legnagyobb részét eltöltötted, önmagában is tanúja Isten erőteljes jelenlétének, ahol Ő előkészíti népét önmagának, és átalakítja életünket és munkánkat jelenlétének szolgálatára.

Megrendülten és félelemmel eltelve hívom mindannyiótokat, hogy álljatok meg egy pillanatra, nézzetek saját életetekre és ünnepeljetek, fiatalok és öregek, hitetek misztériumának új, avagy már elhasznált, fehér köntösében. Sose felejtsétek: itt van egy ciszterci kolostor Texasban, ideköltözve szinte véletlenül egy olyan országból, amelynek sosem volt célja misszionáriusokat, papokat, prédikátorokat vagy zarándokokat küldözgetni a földgömb ezen oldalára. Ez a kolostor, amelynek Bernát atya mint Isten eredeti kiküldöttjeinek legfiatalabb, de egyben alapító tagja, Isten kegyelmének kifejezője jelen életünkben, állhatatos hitben megköveteli teljes önátadásunkat és önfeláldozásunkat még hosszú esztendőkön keresztül.

Stamsban készült képek

A budapesti aranymiséről készült képek: