Egy ország, melyet meggyötört a történelem,

egy nemzet, mely talpon maradt zajló tengeren,

s annyi balszerencse közt, oly sok viszály után

bár őrzi sebeit, de él magyar e hazán…

 

 

Ország, mely szétszakadt, de visszaforrta magát,

nemzet mely árultatott, mégse süllyedt alá,

nép, amely szerteszéledt, mégis hazatalált,

hon, amely közös gond és közös boldogulás…

 

Hát álljunk meg egyenesen minden szélben,

vállaljuk el sorsunkat minden időben,

tárjuk ki ölelőn az érkező elé

két karunk, és szóljunk az elmenő felé:

nekünk itt a helyünk, mert itt van a hazánk,

itt ringott a bölcsőnk, és itt nevelt anyánk,

itt ringnak a sírokon fehér virágok,

piros szélben zöld lombok közt innen hazalátok!

 

Együtt, ha menni kell, vagy egyedül ha nehéz,

a fej mikor lehajlik, és aláhull a kéz,

vinni a múltat, s hinni egy másabb, jobb jövőt,

vállalva a magyarságunk akárki előtt...

 

Szavakkal s nem jelszavakkal szólni egymáshoz,

szeretettel csitítani azt, aki átkoz,

ellenfélből ellenséget nem kinevezni,

s nem hinni el, hogy a legtöbb az, ami semmi...

 

Messziről és régen jöttünk erre a földre,

vérünk, verejtékünk tapad itt minden rögre,

maradnunk kell nem életre, de mindörökre,

bennünk Isten mosolya és végtelen csöndje...